Úton voltunk, 1 Úton a Felvidéken...

Aki gyalogos túrára indul, az gondosan megtervezi az utat, felkészül rá fizikailag, majd gyönyörködik a tájban, és elégedett a teljesítményével. Lehet, már az út alatt azon gondolkodik, mi lesz a következő úticél, mivel növelhető a teljesítmény. Aki gyalogos zarándoklatra gondol, szintén tervez, erőnlétileg szintén készül az útra, de ugyanakkor lelki síkon is. Felméri, milyen szellemi kincsekért vállalja az út fáradalmait, szellemi, lelki kapaszkodókat keres, a természeti és esztétikai értékeken túl pedig feljebb tekint, a transzcendenst célozza meg.

Így tették ezt 2017. augusztus 26-án a felvidéki 1Úton zarándoklók csapatának tagjai is a Kamocsa – Érsekújvár – Udvard – Szentmiklós – Fűr – Cigléd – Kürt illetve az Ipolyság – Palást zarándok-útvonalon. Szabad idejükből egy napot arra szántak, hogy a zarándoklatot kísérő, tikkasztó melegben családjaink megmaradásáért, a gyermekáldásért és a gyermekeket várókért esedezzenek a Mennyei Atyához.

Ahogy az Udvardi Kálvárián bemutatott, zarándoklatot záró, hálaadó szentmisén is elhangzott, a mai Európában észrevétlenül két fontos hiány fenyeget bennünket: az egyik az éltető ivóvíz, a tiszta forrás hiánya, valamint az emberi erőforrás, a gyermekáldás elapadása. Jelenlegi helyzetünket ezért józanul kell felmérnünk, és az Élet Urát kérnünk kell ezekért az áldásokért.

Ezen a napon tehát 1 Úton voltunk nemcsupán fizikailag, de lelkileg is. Az a pilóta, aki elrepült felettünk, haladásunkat figyelve bizonyára nem tartott bennünket összetartó lelkeknek. Ugyanis volt, aki elöl haladt; volt, aki egy kissé leszakadt a csoportról; voltak párban haladók; és voltak magányosak is. Viszont mindennek ellenére mi mégis lelki közösséget alkottunk. Sőt többet: lelki családot.

Úgy gondolom, hogy nem túlzok akkor, amikor családról beszélek. A zarándoklat alatt ugyanis azt tapasztaltam, hogy igenis teljes volt a mi „családunk“. Volt közöttünk gondos „édesapa“, aki az utunkat megtervezte, a zarándoknap előtt bejárta a terepet, és számunkra biztonságos haladást biztosított. Voltak „édesanyák“ is, akik étellel kínáltak, felfrissítettek minket, otthonossá tették számunkra a pihenőhelyeket és a záró szentmise helyszínét is. Voltak testvéreink, akik a zarándoklat folyamán bíztattak, lelkesítettek, jó tanáccsal láttak el, és tompították a hőséggel járó kellemetlenségeket. Volt közöttünk „sztarec“, a család bölcse, aki igaz meséket mondott, és hihetetlen élettapasztalatot osztott meg velünk. Végezetül pedig lelkiatyáink is voltak, akik Isten kegyelmét hívták le ránk, lelki értékkel, isteni áldással töltötték meg napunkat.

Az 1 Úton zarándoknap gyorsan eltelt. Kicsit olyannak tűnt, mintha zarándoklásunk alatt egy család egész élete játszódott le volna. A reggeli indulás benyomásai olyanok voltak, mint a friss házasoknak szóló jókívánságok. A délelőtt lendülete és frissessége, a zöld természet ölelése és a virágos rét, úgy hatott ránk, mint a szerelmes évek édessége és a születő gyermekek vidámsága. A késő délelőtt növekvő melege és a szembejövők, néha értetlen, tekintete olyan napok tapasztalatát ébresztette fel bennünk, amikor a velünk együtt élők, nem egészen értik meg helytállásunk jogosultságát. A déli ebéd a mindennapok megerősítését és erőforrásaink táplálását, a délután tikkadt, monoton menetelés pedig a szürke hétköznapok megszokottságát juttatta eszünkbe. Mindezek után következett drága lelki táplálékunk a szentmise, célunk elérése.

Úton voltunk. Olyan úton, ahol megértettük: igen, érdemes volt; igen, van értelme; igen, jó úton vagyunk; igen, a mások számára is áldást hozó úton vagyunk; és igen: 1 közös Úton vagyunk! Köszönet és hála érte Istennek!

(Baka Szilvia, Udvard, Felvidék - Szlovákia)