11) Dél-szlovákiai zarándokút

Meglepően kevés információ található a helytörténeti kiadványokban és az interneten a párkányi Kálvária-szoborcsoportról, a város egyik védett műemlékéről.

Sokan Szentháromság-szobor néven emlegetik. Magyar Károly esperes szerint azonban ez a megnevezés téves, ugyanis a szoborcsoport a megfeszített Jézust, anyját, Máriát és János apostolt ábrázolja.

A hozzáférhető adatokból csupán az derül ki, hogy 1766-ban készült. Jelenleg a Szent Imre-templom szomszédságában áll.

A templomkertbe a hetvenes években került. Egyesek szerint azért, mert szúrta az akkori államhatalom szemét, mások szerint a Vadas építésével hozható összefüggésbe. Eredetileg ugyanis a Vadas és a Nánai út melletti kereszteződésben állt.

A helyiek szerint a két világháború között télen ez volt a kedvenc találkozóhelye a fiataloknak, akik a mai termálfürdő helyén lévő tóra jártak korcsolyázni.

A város főterét uraló templom első látszatra szokványos barokk szakrális épület, amelyet a torony nyugati oldalán lévő felirat szerint Fenséges Királynő Mária Terézia Építette Istennek és a katolikusoknak. 1792 szeptemberében Keresztelő Szent János fővételének szentelték.

A ma létező templom falai mellett azonban sokkal régebbi, sok érdekességet rejtő építkezések nyomait tárták fel bő két évtizeddel ezelőtt.

Messzi homályba vész, és pontosan meg sem határozható, mikor épülhetett Rimaszombat első temploma. Mivel feltételezhető, hogy a település államalapítás korabeli, első templomának építését is ebbe az időbe kell elhelyezni, és a ma álló templom alatt rejtőznek az egykori nyomai.

Az első írásos emlékek közül az 1187-ben, III. Orbán pápa idején keletkezett stefanita ispotályos kanonokrendet jóváhagyó bulla lehet érdekes, amely bizonyos Churia Sombat helyet jelöl meg a gyógyító lovagrend Szent János tiszteletére emelt templomának. Mivel semmiféle Csuraszombat nincs, s az ehhez hasonlító nevű, innen messze lévő Muraszombat temploma pedig szintén román kori, ám kezdetektől fogva Szent Miklósnak rendelt, igen nagy a valószínűsége, hogy ez a bizonyos Csuraszombatnak olvasott Churia Sombat a Rimaszombat elnevezést takarja.

A két évtizeddel ezelőtt befejezett részleges régészeti feltárás pedig bizonyítja, hogy egy román kori, háromhajós, bazilikális elrendezésű, feltehetően félköríves záródású szentélyes, sekrestyével és mellékkápolnákkal ellátott templom alapfalaira épült a ma is álló templom a késő barokk építészeti stílus jegyében. Az is biztosra vehető, hogy ennek a háromhajós szakrális építménynek az őse a tatárjárás idején pusztulhatott el, és a maradványai ma is ott vannak a föld alatt. Hogy a belső berendezéséből egyedüliként megmaradt, a helyi múzeumban őrzött, homokkőből faragott robusztus keresztelőmedencében valóban a pogányságról kereszténységre áttérőket mártották volna meg, arra nincs bizonyíték, de a keresztelőmedence kora román kori stílusjegyei szerint akár el is képzelhető ez.

Mint oly sok templom ezen a vidéken, a rimaszombati is sokszor sérülhetett, és több átalakításon esett át. A ma álló templom bizonyos részeit – például a hajó és a torony csatlakozásánál lévő toronyfeljáró részt – a régi templom 1775-ben elrendelt bontásakor nem szedték szét az alapokig. Érdemes lenne építészettörténeti feltárást végezni, de erre leghamarabb a külső vakolat esetleges rekonstrukciójakor kerülhetne sor. Izgalmas lenne a román kori toronyfalakat azonosítani, még az is lehet, ami más templomátalakításoknál sem ritka, hogy a korábbi román és gótikus stílusú átépítések bizonyos faragványai – oszlopfők, boltívek, ablakkeretek darabjai – másodlagos helyzetben, falba berakva kerülnének elő.

Rimaszombat temploma kezdetben katolikus, majd sokáig református volt, egészen az 1769-es vallási villongásokig, amikor bizonyos Karaba György által szervezett körmenet miatt kisebb csetepaté alakult ki a református hívek és a körmenetben részt vevők közt. A vallási villongás miatt a templomot elkobozták a reformátusoktól, majd 1775-ben elrendelték lebontását. Ennek egyrészt az is oka lehetett, hogy az épület korábban súlyos károkat szenvedett, s mivel nem csak szent hely, hanem a köré épített erődítménnyel együtt menedékhely is volt, többször háborúk, tűzvész, török és német, kuruc és labanc sereg pusztította. Kászim, az egri pasa például 1661-ben engedélyt adott a megrokkant védőfalak helyreállítására.

Amikor feltárták a templom körüli teret, számtalan érdekesség került elő. Az északi oldalon egy csonttár, benne közel félezernyi koponyával, összeégett edények maradványaival, amelyek az 1506-os tűzvész tanúi lehettek. A temetőrészen alig 70-80 centi mélységben már sírokat találtak, kevés melléklettel, néhány ruhakapocs és Mátyás király dénárjai, halotti gyűrűk, fejdíszek nyoma volt azonosítható.

Az északi rész alatti, megbolygatott és omladékkal telehordott kripta feltárására nem került sor, de a régi falak mellett előkerült egy téglából rakott sír, benne a koporsó rézvereteinek maradványai, s közel hozzá egy faragott homokkő sírjel, amelyen fémművesség szimbólumai, kalapács és üllő láthatók. Ha egyszer feltárják Rimaszombat templomát, sok érdekességet találhatnak a régészek.

Sokan ma is tévesen Szent Margitnak tulajdonítják a rimaszombati temető egyik legmagasabb pontján álló, az eklektika és a neoromán stílus jegyeit viselő kápolnát, ám ez a szép kis szakrális emlék egy halhatatlan, vallási különbségeken is átívelő, az egyenlőséget hirdető szerelem emlékműve.

Építésekor, 1904-ben a református vallású Munkácsi Süteő István fiatalon elhunyt feleségének, báró Nagyszalatnyai Fischer Margitnak állított emléket vele. Rimaszombat egyik kiemelkedően szép műemléképületét Munkácsi Süteő István építette az éppen kialakított temető keleti peremén, a domb legmagasabb pontján.

Az úgynevezett Margit-kápolnát ma is sokan felkeresik, amelynek kriptája szeretett felesége, a fiatalon elhunyt, római katolikus vallású báró Nagyszalatnyai Fischer Margit végső nyughelye lett. A szakrális emlék az eklektika és a neoromán stílus jegyeit is magán viseli, félköríves vakolatdíszei, bejárati oszlopai, belső díszítései, homlokzatból kiugró kis harangtornya harmonikus látványt nyújt.

Oltárképe igazi különlegesség, amelyet a kor neves festőművésze, Rudnay Gyula a rimaszombati származású Putra Ede festőművésszel közösen festett 1905-ben. A kép témája a Márk és Lukács evangéliumában is leírt eset, Jairus leányának feltámasztása.

A Margit-kápolna bejárata fölött szívhez szóló felirat fogadja a látogatót, az utolsó mondat így hangzik: „Az igaz keresztényi szeretetben nincs vallás külömbség, mindnyájan Istennek teremtményei vagyunk és a halálban egyenlők.” Megfogadandó üzenet ez ma is.

A kápolna a második világháború után sokáig ravatalozóként működött, jelenleg évente néhány alkalommal, mindenszentek és halottak napja idején szentmisét tartanak benne. Állapota viszonylag jó, ám a torony keresztet tartó gerendája valószínűleg elkorhadt, a fémkereszt pedig megdőlt, sürgős javításra szorul.

Azokban a boldog békeidőkben, a kiegyezéstől az első világháborúig tartó időszakban Rimaszombat is óriási mértékben fejlődött. Ennek az akkor dinamikusan növekvő városnak volt egyik jeles polgára Munkácsi Süteő István, akiben kitűnő jogászt, kiválóan gazdálkodó földbirtokost és a református egyház, a közművelődés, a kultúra bőkezű támogatóját is tisztelhetjük. Egyebek mellett az 1904-ben átadott Egyesült Protestáns Főgimnázium új épületének telkét is ő adományozta.

Ugyanebben az évben érte pótolhatatlan veszteség felesége halálával. Munkácsi Süteő István, miután felépítette a Margit-kápolnát, közel-keleti útra indult. Igen különleges és ritka régészeti, művészettörténeti anyaggal tért haza. 1910-ben egy egyiptomi múmiát is hazaszállíttatott, Tasherithnetiak papnő múmiáját, amelyek a feljegyzések szerint ötezer aranykoronáért vásárolt meg. A múmia mellett számos szakrális eredetű és korabeli emléktárgyat is Rimaszombatba hozott, ezeket az akkor már létező és igen gazdag gyűjteménnyel büszkélkedő helyi múzeumnak ajándékozta. A tárgyak ma a Gömör-Kishonti Múzeum megbecsült és kiemelten kezelt darabjai.

Bár Rimaszombat néhai szülötte, Munkácsi Süteő István mecénási cselekedeteivel, az általa építetett kápolnával, mely a valláskülönbségeken átívelő szerelem emlékműve lett, örök időkre beírta magát a város történelmébe, élete mégis alig vagy csak kevéssé ismert, nyilvánosan hozzáférhető adat viszonylag kevés maradt fenn róla.

2017 Márton napján lesz 135 esztendeje annak, hogy Sajógömör ágostai evangélikus hívei felszentelték a régi templom helyén épített új templomukat. A régi írásokban az szerepel, hogy a mai templom elődjét teljesen elbontották. A ma látható torony alapozásánál azonban megfigyelhető egy boltíves kis ajtó, amely feltételezhetően a régi altemplomba vezethetett. Érdemes lenne a legközelebbi renováláskor alaposabban megvizsgálni, még az is lehetséges, egy eredeti gótikus portált takar a vakolat, s ki tudja, mi rejtőzik a föld alatt.

Még az is lehet, hogy az első sajógömöri templom román kori volt, a gótika idején kibővített helyének padlózata alatt az első lelkésze nyugszik. Az 1218-ból származó okirat latinja szerint „Alexandro Gumuriensi archiadiaconus” nevének és címének említése az első hiteles adat a gömöri esperesség létéről, és ha lejegyezni fontosnak látták, tekintélyes személyisége lehetett korának. A királyi birtokban lévő település templomának létezését is igazolja az okirat. Arról, milyen lehetett ez az első templom, nincs tudomásunk. Mivel a környéken bőven van építésre használható kő, biztosan kőből lehetett. A falu megyeközponti szerepe miatt folyamatosan gyarapodott, valószínűleg a templomát is bővítették, és az új ízlés szerint gótikus stílusban építették meg. A hajót észak és dél felől hat-hat támpillérre támaszkodó boltív fedte be, a sokszögzáródású szentély a korai templomépítési szokásoknak megfelelően még keleti tájolású, az apszis ma is látható kerek nyílása az oltár fölötti rózsaablakra utalhat. Luther Márton, az ágostai evangélikusok követői 1615-től birtokosai a templomnak.

Amikor 1845-ben erre járt Petőfi Sándor, igen szokatlan dolgot látott a templom tornyának tetején, s ezt útirajzaiban le is jegyezte: „Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel; a torony és a temető. A torony tetején van kereszt, csillag és félhold… qu’est-ce que cela?” – mi akar ez lenni? Kár, hogy nem maradt meg ez a különleges hármas toronysisakdísz. Egyedülálló emléke lenne annak, hogyan változtak a vallások ezen a vidéken. Kezdetben a római katolikusok keresztje, majd az oszmánok hitének jelképe, a félhold, s végül az új vallás, az ágostai evangélikusok szimbóluma, a csillag került a toronyra? Nem ennyire misztikus a dolog. A katolikus lexikon szerint nem felekezetfüggő az ilyen összetett jelképrendszerű toronycsúcsdísz, és több helyen máig is gyakran előfordul. Petőfi azonban anno elcsodálkozott rajta és lejegyezte.

Még az 1853-as nagy tűzvészt is átvészelte, de 1881-re már megroggyant, s a hívek a régi templom lebontása és új építése mellett döntöttek. A templomépítésről szóló írások szerint a régi templom mellett új alapokat ástak, ekkor „szekérnyi” csontváz került elő, a templom körül van a falu legrégebbi temetője, amelyet a 12–13. században már biztosan használtak. Védőfalat is húztak egykor a templom köré, ez is megszokott volt a hadak útján lévő településeken, ahol a szent hely refúgiumként, azaz menedékhelyként is szolgált. A védőfal fából ácsolt kapuján az 1710-es évszám olvasható. Az idén 135 éves templom építőinek neve is fennmaradt. Bakó Károly budapesti építész tervei alapján Peck András és Gothard János dobsinai építész végezte a munkát, „…az egyház adott az építkezéshez elegendő követ, téglát, fövenyt és fuvart”. A torony megerősítését 1868-ban végezte el Nagy József gömörpanyiti építész, aki „négy öllel magasította meg a falakat”, így a torony ma már 50 méternél is magasabb. Az írások szerint a torony a réginek alapjaira épült. Vagyis a már említett boltíves ajtó bizonyítottan régebbi a most álló falaknál. Talán egyszer sor kerül építészettörténeti vizsgálatára ennek az egyedülállóan szép neogótikus alkotásnak.

Nem sok falu dicsekedhet azzal, hogy templomáról már a 13. században feljegyzés készült. A Középső Ipoly mente híres nagyközsége, Palást első templomát 1281-ben említi a pápai tizedszedő jegyzék, mint nagy jövedelmű helyet. Sajnos, az akkori templomnak nyoma sem maradt, de a ma álló, Szent György tiszteletére szentelt neoromán stílusú szakrális épület is figyelemre méltó.

A falu fölé magasodó domb nyugati felén áll az 1898-ban felszentelt neoromán stílusú, már a szecesszió jegyeit is magán hordozó monumentális méretű, magas tornyú templom, amelyet Palásthy Pál püspök építtetett saját költségén, pappá szentelésének félszázados évfordulóján.

A falut sok száz éven át birtokoló család híressé vált tagja iskolát is alapított itt 1890-ben, ma a helyi egyházi iskola viseli a nevét.

A templom rendkívül míves kivitelezésű, a vörös égetésű téglák és a beton, a kő és a vakolt elemek harmonikus képet mutatnak, a karcsú torony, a mesterien megfaragott külső domborművek egy nagyvonalú templomépíttetőnek, Palásthy Pálnak, a mecénásnak állítanak emléket. A robusztus méretek, az első pillantásra ridegnek látszó anyagok szépen kiegészítik egymást, a feszes komorságot a festett üvegű ablakok könnyedsége oldja fel. Kora téli fényekben felemelő látvány.

Palást első írásbeli említése 1156-ból származik, amikor bizonyos Martyrius esztergomi érsek a falu dézsmáját átengedte a káptalannak. A helynek nevet adó család őse, Bors pedig II. Endre szentföldi hadjáratán jeleskedett, ezért kapta meg a királytól jutalomként a birtokot 1217-ben.

A már említett 1281-es bejegyzés idején erődített udvarház állt a falu fölötti domb keleti oldalán, valahol a mai régi, nagy magtárépület helyén. Az első templom feltételezhetően donátori szent hely volt, azaz a települést uraló, a templomot bőkezűen megajándékozó földesúri kegytemplom.

A források szerint az új templom építtetője, Palásthy Pál egy 1688-as vizitációra hivatkozva az állítja, gótikus stílusú hajós, de román stílusú szentélyes templom volt ez az ősi szent hely. Piacsek Lajos leírása szerint egy keleti bejáratánál tornyos, északi oldalán pedig védő- vagy lakótornyos épület volt a palásti templom, amely még a tatárjárás kori pusztítás utáni fenyegetettség miatt kapott északi tornyot is. Ez a templom az 1552-es szomorú emlékű palásti csata idején pusztult el, amikor az oszmán hadak feldúlták, felgyújtották, értékeit elrabolták. Érdekesség, hogy Palást templomának rajza szerepel Lázár deák 1528-as térképén is, amely Magyarország első térképes ábrázolása.

Piacsek szerint a régi templom nem is a mai helyén állt, hanem attól bő hatvan-hetven méterrel keletebbre, a mai kastélyudvar nyugati részén. Ennek az állításnak viszont ellentmondanak azok a sírleletek, amely a neoromán stílusú templom 1889-es építése idejéből származnak, az akkori plébános, Varjú Sándor juttatta el őket Ipolyságra, az 1898-as történelmi kiállításra. A leleteket 17. századinak becsülték akkor. Czobor Béla művészettörténeti író leírása szerint egy férfi és egy nő ruházatának maradványai kerültek elő egy régi kriptából, mégpedig egy díszes férfi nemezsüveg és egy aranyos csipkével díszített női főkötő maradványai. Hogy hová keveredtek el az elmúlt 120 év alatt, arról nem sikerült információt találni. Azt viszont Palásthy Ferenc kéziratban maradt leírásából lehet tudni, hogy a templomot, mint az szokás volt korábban, védőfalas temető vette körül.

Aki ma idelátogat, egy viszonylag friss, legfeljebb 30 éve engedélyezett, kissé érthetetlen és észérvekkel nehezen megindokolható felparcellázás utáni helyzetet lát. A falu domináns helyén, a templom és a kastély közti részen, feltételezhetően az ősi, már a 18. században bezárt temető helyén modern családi házak állnak. Pedig a kastély régi, északnyugat felé néző, kevésbé díszes szolgálati bejárata, a terepalakulat, a templom elhelyezkedése egy kiegyensúlyozott településközpontot mutat, megcsonkolt állapotában is. Olyan településközpontot, amelynek másik igen fontos eleme a ma iskolaként működő barokk-klasszicista Palásthy-kastély.

Út menti árok, patakvölgy, az úgynevezett Kotyinka mélye rejti azt a romtemplomot, amelynek története a híres, 1552-es palásti csatához kapcsolódik, az utána következő oszmán időket idézi. Ipolyfödémes ma pusztatemplomnak nevezett egykori szakrális helyéről érdekes történet maradt fenn.

Amikor Hont megye déli része az 1522. augusztus 10-én Palást mellett lezajlott csata után jó ideig a félhold árnyékába került, Ipolyfödémes és környéke lakosait is sanyargatta a török. Egyszer azonban egy, az errefelé az adót szedő, zsarnokoskodó, sarcoló és sanyargató magas rangú törököt valahol itt, a mai pusztatemplom környékén holtan találtak, s a gyilkosság ügye miatt Szécsénybe rendelte a környékbeli falvak bíróit a nógrádi bég.

A bég azt az ítéletet hozta, hogy amelyik faluhoz tartozik a templom, a gyilkosság helyszíne, annak bíróját karóba kell húzni. Ipolyfödémes bírója, akinek nevét nem őrizte meg az emlékezet, korábban érkezett az idézésre, mint a palásti Koncz Ambrus, s a födémesi bíró esküt tett arról, nem az ő falujához tartozik a templom. Így aztán a mit sem sejtő, kicsit később érkező Koncz Ambrust húzták karóba.

Amikor kissé enyhült a török elnyomás, a födémesiek ismét használni akarták az elveszett területen lévő földjeiket, a bíróság „tömlöcbe vettetlek, tetvekkel étetlek” fenyegetéssel arra kényszerítette a palástiakat, hogy ragadjanak sarlót és foglalják el azt a területet, amely őket illet meg bírójuk véráldozata által. A vitatott terület neve egy időben Klasznyavér volt. A véres mese Mikszáth Fekete város című regényének eseményeire emlékeztet.

Ipolyfödémes régi templomáról a Katolikus lexikon azt írja, hogy a drégelyi esperesség részeként már 1397-ben jegyezték Szent Mihály tiszteletére emelt templomát. Hogy maga a falu mikor keletkezett, arról nincs pontos adat, első említése 1259-ből való, akkor mint „terra Fedemes” szerepelt az írásokban. Neve a királyi méhészekre utal. Hogy a tatárjárás előtt létezett-e itt korábban település, arról nincs írásos emlék, de feltételezhetően a Korponai hegység lábánál már a honfoglalás idején megtelepedtek a határvédők, a polovecek, meg az erdő- és vízőrök.

A pusztatemplom építésének idejét sem tudni. Csekély maradványai és kelet-nyugati tájolása alapján késő román, kora gótikus templom lehetett. A talajviszonyok viszonylag jól azonosítható alapnyomok szerint kis mérete – 15 méter hosszú, 7 méter széles templomot mutatnak.

Ma egy alig hat méternyi hosszú falszakasz áll belőle, mégpedig a kora gótikus templomokra jellemző egyenes záródású szentély keleti fala, amelynek csúcsán egy lőrésszerű faragott ablakkeret maradt fenn, a földfelszínhez közel pedig egy csúcsíves oltár záródás nyomait lehet azonosítani.

Hogy milyen mélységben lehetnek alapjai, azt csak régészeti feltárással lehetne azonosítani, amelyet érdemes lenne elvégezni, hiszen a templom alapjának körvonalai viszonylag jól azonosíthatóak, azok felszíni jelölése még vonzóbbá tehetné a helyet.

Területén jelenleg egy újkori kis kápolna áll, amelyet a Szeplőtelen Fogantatásnak szenteltek, benne egy Mária-kegyszobor és hálaadók által készítetett táblácskák.

Ipolyfödémes ma a pusztatemplomtól bő másfél kilométernyire terül el, a faluban álló templom 1757-ben épült, barokk stílusban, mellette fa harangláb áll. A dimbes-dombos vidék rendkívül szép, tiszta és csendes, érdemes odalátogatni. Talán ha a pusztatemplom és a szomorú emlékű palásti csata helyszíne körül turistaútvonal is kiépülne, a látogatók száma is megnövekedne.

Rimaszécs (Rimavská Seč) községbe a Fülek és Abafala közti 571-es úton lehet eljutni. Figyelemreméltó és értékes műemléke Gömörnek az egykori Rima parti mezőváros, ma nagyközség gótikus építészeti elemeket őrző református temploma.

A Balog nemzetségből származó Széchy família a magyar középkori történelem jelentős családja volt, ősi birtoka Rimaszécs volt, s a család egészen 1684-es kihalásáig jelentős posztokat töltöttek be a tagjai. A szörényi bán, a királyi étekfogómester, a megyei főispán, a horvát bán címet, rangot adományozta egykor a király a Széchyeknek. Nem mellesleg ebből a családból származik, és a feltételezések szerint Rimaszécsen született a Murányi Vénusz, Széchy Mária. Gazdag tehát a múlt, sok titkot is őriz.

Például a rimaszécsi gótikus stílusú templom titkát, amely az egykori családi temetkezési hely is lehetett. Hajdani díszítéséből mára már csupán az úgynevezett kiskarzat támasztóbordázata, kívül pedig néhány áttört, mérműves ablak kőből faragott kerete maradt meg csupán.

A templom mérete nem egy szokványos falusi templomé, annál nagyobb léptékű. Tájolása pontosan kelet-nyugati – ez is korai építésre utal -, s amit alaprajza is sejtet, valószínűleg két fázisban épülhetett. Előbb egy négyszögletes alaprajzú, egyenes záródású hajót húztak fel, majd a második építési fázisban ezt négyszög záródású szentéllyel bővítették, átjárást biztosítva diadalívet vágtak a régi hajó felöl, a belső bordaíveket pedig a korábbi sarokpontokból indították. Szokatlan a torony elhelyezkedése és formája is, amely a díszes gótikus ablakos szentély és a régi hajó találkozásánál, azok északi oldalán áll, rombusztus, inkább bástyaszerű felmenő falakkal. Vagyis ez az egykori vár átalakított öregtornya.

A gömöri várak közt a rimaszécsinek egészen komoly szerepe volt Corvin Mátyás uralkodásáig. A település neve már a pápai tizedszedő jegyzékben is szerepelt, Seechch alakban, majd 1347-ben Zeech formában, 1427-ben pedig Szeecch néven. A Rima folyón levő vámszedőhely volt az egyik komoly bevételi forrás, ezt uralhatta a vár. Történetéről vajmi keveset tudni. Bonfini, Mátyás király történetírója is említi e helyet. Alapításának ideje a tatárjárás utáni országos várépítések idejére tehető. Helye ma is jól beazonosítható, a mai református templom és a körötte levő terület lehetett a gótikában kiépített magja, központja.

A várat stratégiailag jól védhető helyen, mocsarakkal és a folyóval szinte három oldalról – kelet, dél és nyugati irányból – körbefogva, északról pedig mesterséges árokkal, sánccal védve, az országutat felügyelve építették. Később lerombolták Mátyás király parancsára, aki 1460-ban az ide befészkelt huszitákat kiverte, a várat elkobozta, s a Rozgonyi családnak adta birtokul. Ám a befolyásos Széchy család már 1481-ben visszaszerezte ősi birtokát.

A huszitáknak tulajdonítható az is – legalábbis a helyiek kötődnek e tradícióhoz –, hogy a reformáció igen korán megtelepedett Rimaszécsen. 1560-ban már gyülekezete volt a településnek, az 1580-ban készült úrvacsorai kelyhét a régió múzeumában őrzik, 1617-től létezik anyakönyve a reformátusságnak, ami rendes lelkész szolgálatáról tanúskodik.

A régi templomot a reformátusság saját igényei szerint alakította át, a korábbi szentély helyén most az úgynevezett kiskarzat van, onnan jegyezték le ezt a latin feliratot: „AEDES SACRA DEO CREBRIS PULSATA PRO CELLIS”, azaz: „Az istennek gyakori viharoktól vert szent hajléka”. Ami külön érdekes, hogy ebben a feliratban, a más színnel festett nagy betűk kronosztikonként az 1457-es évszámot adják meg. Ez egy újjáépítés, átalakítás időpontjára is utalhat, és ebben az időben Szécsy Miklós királyi tárnokmester volt a birtokosa. Az ő fia, III. Dénes nyitrai, majd egri püspök, később esztergomi érsekprímás és bíboros koronázta meg Mátyás királyt. Rimaszécsi volt tehát az ember, aki királyt koronázott. Ráadásul Mátyást.

A Tőketerebesi járásban lévő Imreg minorita kolostora mellett található Sujánszky Eusztach sírja, aki az aradi vértanúk egyik gyóntatópapja volt.

A közhiedelem szerint Sujánszky évekig egy pincehelyiségben bujkált itt, s csak úgy menekült meg a büntetéstől, hogy egy időre egy befalazott helyiségben húzta meg magát.

A történelmi tények azonban azt mutatják, hogy a pap ugyan valóban részt vett Aulich, Poeltenberg és Damjanich kivégzése előtt azok lelki felkészítésében, de ezért nem kellett bujkálnia.

A kolostort egyébként 1767-ben a Radból ideköltöző minorita rend tagjai építették a Barkóczy Imre által nekik adományozott területen. Ők hozták rendbe az ősi, már a 14. században is álló, időközben lepusztult kőtemplomot is.

A 19-20. század fordulóján a kolostor szinte kihalt volt, egyetlen páter őrizte a 16-17. századból származó mintegy kétezer, egyházi témájú könyvet. A II. világháború után az épület pár évig iskolaként szolgált, de 1950 után ismét elhagyatottá vált. 1959 és 1987 között rendbe tették a kolostort, és Szent Vince rendi apácák költöztek ide.

Az Ondava parti település kolostorát a minoriták 1999-ben kapták vissza.

Sokan átutaznak ezen a forgalmas Hont megyei községen, amelynek központjában, az utak kereszteződése fölé magasodó dombon igen érdekes történetű templom áll.

A szomszédos Százd község gótikus temploma, Szete ma már romjaiban sem látható román kori rotundája, Ipolyság katedrálisnyi gótikus temploma és a ma már átalakított, barokkosított deméndi gótikus templom igen gazdag múltú vidékre utal.

Ami még érdekesebb, Hontnak ezt a részét az Anjou magyar királyok, Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodásának idején a királyi család egészségével foglalkozó jeles urak, az uralkodók bizalmát élvező gyógyítók kapták birtokba. Deménd falut például a Deméndi család őse, bizonyos László kapta, aki Nagy Lajos király udvari sebészorvosa volt, s minden bizonnyal érdemei elismerésének jutalmaként igen magas egyházi méltóságokat is betöltött közel két évtizeden át, ami busás jövedelemmel járt. Azt írják róla a források, hogy kalocsai prépost, majd nyitrai püspök, veszprémi püspök és nagyváradi püspök is volt, miközben papi rendfokozata csupán szubdiakónus, azaz alszerpap volt. László nem egyszerű, alacsony rangú udvari ember volt. 1372-ben Nagy Lajos király édesanyja, Lokietek, más néven Piast Erzsébet magyar királyné, Károly Róbert király özvegyéneek kancellárja lett, aki a végakaratának teljesítésével is őt bízta meg. A családi birtokon mint donátor nemesi kegytemplomot építtetett, a ma látható Szent Mihály arkangyal tiszteletére felszentelt templomot.

Feltételezhető az is, hogy Deménden, a 14. század második felében épített román kori templom előtt már volt valamilyen templom, de valószínű, hogy ez a román kori építmény a településnek első kőtemploma. Stratégiailag jól megválasztott helyen, a falu közepén, egy tíz-tizenöt méter magas kiemelkedésen áll, az sem kizárható, hogy egykor erődítésszerű fal is körbevette.

A tájolása a korai építésű római katolikus templomok szerinti kelet-nyugati tájolás, kelet felé szentéllyel, nyugat felé toronnyal, északi oldalról sekrestyével. Ma a régi templomépítkezésnek már csak néhány egyértelmű és a renoválásokkor jó érzékkel kiemelt jele látható. Maga a régi templom alaprajza a mai épület falait a föld felszínén rajzolja körbe.

A mai templom az ötödik átalakítás, átépítés eredménye, a 14. századi nyomok főleg a hajó nyugati részén maradtak meg, a déli oldalon egyszerű, mégis mívesen megfaragott kőboltíves kora gótikus bejárat és egy lőrésszerű, kőkeretes ablak, amelyben most Szent Damján képe díszeleg. Ez sem véletlen, nagy valószínűséggel még az alapítóra, az első patrónusra, Deméndi Lászlóra, a királyi sebészorvosra utalhat, ugyanis az orvosok védőszentjei Szent Damján és Kozma, a magyar szent koronán is ábrázol szentek, akik 303-ban Diocletianus császár idején szenvedtek vértanúhalált.

Deménd templomának tornya valamikor a 15. és 16. század fordulóján épülhetett, ekkor minden bizonnyal védelmi feladatokat is ellátott, innen figyelhették a helyiek a bányavárosok, illetve a Léva felé Esztergom felől kitámadó oszmán hadak és portyázó csapatok mozgását.

A 18. század újabb átépítést hozott, ekkor a belső tér a barokk jegyében alakult át, szép díszített, faragott oszlopfőkre támaszkodnak a templombelső boltívei, a mostani szentély is ekkor kapta meg formáját.

A huszadik század építkezéseinek eredményes a ma látható sekrestye és a külső festés, valamint a restaurálások és a gótika nyomainak bemutatása.

Arról sajnos nem maradt fenn megbízható adat, hogy az alapító itt temetkezett-e el, de ha a templomalapító élni kívánt ezzel a patrónusi joggal, valószínűleg ide temették. A számos átépítéskor azonban nem említenek kriptát, és az 1779-es vizitációs templomleírás sem utal erre. De nem kizárt, hogy egy újabb átépítéskor, renováláskor megtalálják Nagy Lajos király kegyeltjének, a templomalapító, falunak nevet adó Deméndiek maradványait.

Ajnácskő várhegye egy körülbelül két és fél millió éve kihunyt vulkán krátercsatornájának preparálódott része, amely vulkáni bazaltos-breccsás anyagból áll, és részben az évmilliók eróziója, részben pedig az emberi tevékenység alakította ki jelenlegi formáját.

Ma ez a vidék a Nógrádi Geopark része, ahol tanösvény mutatja be az egykori vulkanikus tevékenység emlékeit, valamint a középkorban épített vár történetét, a vidék állat- és növényvilágát.

A Várhegy csúcsa 335 méter magasan van, a fotó az egykori hatalmas vulkáni kráter külső gyűrűjéről, a keményebb bazaltból és andezitből álló Pogányvár irányából készült.

Az év minden szakában érdemes ellátogatni ide, a vidéket formáló Gortva-patak völgyére, a környék legmagasabb csúcsára, egy szintén régen kialudt vulkánra, a Ragácsra, és további érdekes vulkáni csúcsokra, a Zabodára, a Szárkőre, a Bucsonyra nyílik kilátás déli irányból.

A vár alapításának idejét a tatárjárás előtti időre teszik a kutatók, de egy romantikus mese máig él a helyiek emlékezetében, amely bizonyos Gedő vitéz és Huba vezér lánya, Hajnácska szerelmének állít emléket. Ezt a mesét Mikszáth Kálmán is megörökítette a várregéket leíró gyűjteményében.

Két, legendákban is szereplő szomszédvárra - a szlovákiai oldalon lévő Somoskőre és magyarországi Salgóra - nyílik gyönyörű kilátás a Nógrádi Geopark egyik igen érdekes geológiai tanösvényéről, a Macskalyuk nevű bányától. 

A bánya arról nevezetes, hogy az itt fejtett bazalt az az úgynevezett macskakő, a nógrádi kihunyt vulkánok maradványa, amely sok magyarországi és szlovákiai település utcáját borítja. Az egykori vulkáni tevékenység látványos eredménye a Somoskői vár északi oldalán kitüremkedő kőzuhatag és a Salgó várhegyének részét képező Boszorkánykő. 

A várak a tatárjárás után épültek, amikor IV. Béla várépítésre adott engedélyt a Kacsics nemzetségnek. Érdekesség, hogy a török hódoltság alatt, amikor Salgó várán már félholdas zászló lengett, addig vele szemben Somoskő még évtizedekig császári felügyelet alatt maradt. 

A várak végromlása 1682-re tehető, amikor Thököly Imre és oszmán segédhadai elpusztították Fülek várát, és végigdúlták a környéket.