Apostolok lován a Sasvári Hétfájdalmú Szűzanyához

„Habemus Matrem!” – „Van Anyánk!”.1931-ben ezekkel a szavakkal köszöntötte a prédikáló lelkiatya a Sasvárba zarándokló érsekújvári híveket. Ennek az örömhírnek a tudatában, őseink 1810-ben tett fogadalmához híven, 2019. április 30-án, kedden mi is gyalogos zarándoklatra indultunk a Sasvár-i Hétfájdalmú Szűzanyához.Ami a zarándokok létszámát illeti, Érsekújvárból hatan indultunk el – Karvai Angéla és Škamla ldikó Palástról, Brath Borbála Kolonyból, Decsi Mária, Hruška Péter és Török András Érsekújvárból. Az út folyamán további újváriak – Badin István, Berta Zoltán és Kemény József csatlakoztak hozzánk. A zarándoklat alatt a Mátyusföld magyarlakta településein, majd a magyar-szlovák nyelvhatárt elhagyva, a Nagyszombati-síkságon, a Kis-Kárpátokon és az Erdőháti-síkságon keresztül vezetett az utunk Sasvárba.

Zarándoklatunk első napján, az Érsekújvári Szent Kereszt Felmagasztalása Templomban, a helyi esperes-plébános, püspöki helynök, Ďurčo Zoltán atya fogadott bennünket. A templom oldalsó bejáratánál, az újváriak 1. sasvári zarándoklatának 100. illetve 200. évfordulóját megörökítő emléktábla előtt, a zarándoklás lélekalakító jelentőségét méltatta, majd Isten áldását kérte a zarándoklat sikeres megtételéhez.

Még az indulás előtt csomagjaink szállításához önfeláldozó emberek segítségét kértük. Ezzel kapcsolatosan hálás szívvel gondolunk Török Lászlóra Érsekújvárból, Hajdú Lászlóra Deákiról, Lancz Istvánra Nagymácsédról, Milan Červeňanskýra Felsődiósról (Horné Orešany) és Jozef Jablonickýra Laksárújfaluból (Lakšárska Nová Ves).       

Búcsút véve az esperes úrtól, majd Érsekújvárt elhagyva,a Nyitra-kanális bal partján, a töltés puha pázsitján haladtunk. A Kamocsa-i hídnál díszes szürke gémek intettek nekünk búcsút, innen viszont, egészen a Nyitra, Vágba való torkolatáig, úszó fehér hattyúk kísértek bennünket tovább. A két folyó találkozásától nemsokára megérkeztünk Szímőre. Szokásunkhoz híven,mielőtt betértünk volna egy-egy községbe, imáinkba foglaltuk annak lakosait, s életük további szakaszára az Úr áldását kértük. Csóka Károly, helyi nyugalmazott vincellér, egy baráti kézszorítást követően, a földműves szövetkezet ebédlőjébe invitált bennünket. A szépen megterített asztalnál, az immár egy kissé megfáradt végtagjainkat pihentetve, új erőt merítve, fogyasztottuk el a szeretettel elkészített ízletes ebédet. Örömünkre szolgált, hogy az ebéd folyamán, Bób János polgármester úrral is üdvözölhettük egymást. A testi táplálék vétele után lelki élményekben is gazdagodtunk. A helyi faluházban Szímő szülöttjének, többek között a szikvíz és a dinamó feltalálójának, a bencés szerzetes-tanár, Jedlik Ányosnak emléket állító emlékszoba kiállítását tekintettük meg, majd a Szent Márton templomban, Nagy Gábor plébános úr ismertette velünk a templom történetét.

Miután búcsút vettünk a kedves szímőiektől, utunkat a Vág bal partjának töltésén, a Vágfarkasd-i rév irányában folytattuk. Megszakítva a kedves társalgást, az Isteni Irgalmasság órájára való előkészületül, egyórás szilenciumot tartottunk. Ezalatt alkalmunk adódott arra, hogy elgondolkodjunk életünk eddigi folyásán, annak értékrendjén, és afelett, hogy földi zarándokutunkon mennyire követjük a Mester – Jézus „lábnyomát”, és miként váltjuk valóra az Ő ránk hagyott üzenetét. Az elcsendesedés alatt rácsodálkozhattunk a Teremtőnk által alkotott ébredező tavaszi természetre. Az ártéri erdők zsibongó madárvilága, a mezők és szántóföldek vadjai – a bennünket megszimatoló őzek, vadnyulak és rókák látványa mind-mind mély, természetfeletti harmóniáról tanúskodott.  

A Vágon való átkelést is teljes mértékben az Úr kezébe helyeztük. Annak a veszélye állt fenn ugyanis, hogy a folyó vizének alacsony szintje miatt, a vágfarkasdi komp nem közlekedhet. Ez, további haladásunkat illetően, számunkra nem kis gondot okozott volna. Az imáink viszont most is meghallgatásra találtak, s ennek köszönhetően, száraz lábbal kelhettünk át a folyón. Zarándoklatunk első napján Zsigárdon, a Kolozsi tanyán tértünk nyugovóra.

Másnap, Munkás Szent József ünnepén, némi izomlázzal ébredtünk, ennek ellenére viszont jókedvűen vágtunk neki az előttünk álló 30 km-es távnak. Pered felé vitt az utunk, és meglepetésünkre, a falu határában, a Deáki-i származású, máriautas barátunk, Merva László köszöntött ránk. A szeretetteljes beszélgetés alatt csakhamar megérkeztünk Deákira. A híres, bencés rendi szerzetesek által építtetett, román stílusú templom bejáratánál a helyi plébános, Tóth László vikárius úr, valamint a templom sekrestyése és egyúttal cserkésztestvérünk, Hajdú Irén vártak bennünket. A szívélyes bevezető beszélgetést követően a helynök úr áldásában részesültünk, majd Irénke igen részletesen, de elsősorban nagy szeretettel, mutatta be nemzeti kultúránk egyik nagy ereklyéjét, a Deáki-i Római Katolikus Templomot. A templomlátogatás után, a sekrestyében, a Hajdú házaspár szeretetlakomán látott bennünket vendégül. Deáki község címerében a „Solus Christus Spes Mea.” - „Krisztus az én reményem.”felirat olvasható. Az ebből a gondolatból fakadó önfeláldozó vendégszeretet megtapasztalását élhettük át ennek a két derék és jólelkű embernek a társaságában. Az agapé végén az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus himnuszát elénekelve búcsúztunk el egymástól.

Habár a tervezett menetrendünk alapján bizonyos késésben voltunk, nem utasíthattuk el Merva László barátunk meghívását a szülői házba. A takarosan berendezett otthonban nem csupán a frissen sült finom pogácsáért mondhattunk köszönetet, hanem azért is, hogy a rövid, de annál szívélyesebb beszélgetés alatt új barátságok köttettek, és az egykoriak pedig megerősödhettek. Ezután vendéglátónk egészen a falu határáig, a Taksonyfalva felé vezető útelágazásig kísért el bennünket. A távolban, fokozatosan megjelentek előttünk Galánta lakóházainak halvány körvonalai, majd néhány kilométeres gyaloglás után, megérkeztünk Taksonyfalvára. Mivel a község temploma zárva volt, a templomot szegélyező lombos fák árnyékában pihentünk meg, miközben örömmel fedeztük fel a templom oldalsó falain elhelyezett, Szent Istvánt és Szent Lászlót jelképező szobrokat. A rövid pihenő után tovább folytattuk az utunkat Galánta, illetve Nagymácséd irányába. Annak ellenére, hogy végtagjainkban már a fáradság nyomai jelentkeztek, lépéseinket megszaporáztuk, hogy Nagymácsédon részt vehessünk az esti szentmisén. Megérkezésünkkor szeretetteljes fogadtatásban részesültünk a község polgármesterétől, Lancz Istvántól és plébánosától, Balla Gáspár atyától. Örömmel tapasztaltuk, hogy a Legszentebb Áldozat bemutatása előtt megteltek a templom padjai, a szentmise után pedig, a jelenlévő testvérek számára, röviden bemutathattuk a Mária Út gondolatának lényegét és küldetését, rámutatva a Kárpát-medence természeti és kultúrtörténeti kincsestárára. A szentmise után, a zarándoklatunk folyamán tapasztalt zarándokváró vendégszeretet Nagymácsédon is folytatódott. A falu nagylelkű lakosainak, polgármesterének és plébánosának köszönhetően, nem csupán baráti jó szót, de ízletes vacsorát, szálláshelyet, másnap pedig reggelit és testi-lelki útravalót is kaptunk.

Gyalogos zarándoklatunk harmadik napján Nagyszombat, illetve Felsődiós (Horné Orešany) irányába vezetett az utunk. Nagymácséd határában hálát adtunk az Úrnak az előző nap jótéteményeiért. Közben, tekintetünk, a távolban csupán igen halványan körvonalazódó Kis-Kárpátok hegyvonulata felé nézett, az előttünk lévő táv pedig 35 km-es volt. Kisgeszt (Hoste) községen áthaladva Majtényon (Majcichov) majd Szelincsen (Zeleneč) keresztül zarándokoltunk tovább Nagyszombat felé. A történelmi Magyarország egykori fő egyházi központjában, a Felvidék Rómájában kis zarándokcsoportunk abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a Nagyszombati Érseki Hivatalban Orosch János érsek úr és Kiss Róbert püspöki helynök úr fogadtak bennünket. A baráti társalgáson kívül, egy finom tortaszelet elfogyasztása után, megtekinthettük az érseki palota belső terét és az épületben található Szent Kereszt Felmagasztalása-kápolnát. Itt együtt imádkoztunk, és az érsek atya áldásában részesültünk. Vendéglátóinktól elbúcsúzva, néhány órás gyaloglást követően, zarándoklatunk következő szálláshelyén, a Kis-Kárpátok lábánál fekvő Felsődióson, aznap este is fáradtan, ugyanakkor viszont új lelki ajándékokkal meggazdagodva, tértünk nyugovóra.

Az éjszakai pihenés után, másnap, pénteken reggel, szeles, esős időre ébredtünk. Szállásadónk, a helybeli plébános atya, Milan Červeňanský, további utunkhoz az Úr áldását kérte, tőle is búcsút véve pedig Kislosonc (Lošonec) felé vettük az irányt. A falut elhagyva már erdei övezetben folytattuk az utat, dacolva az időjárás viszontagságaival. „Daltól hangos erdő, mező berek…” Mert a dalos kedvet a Jó Isten adja, s ő ad erőt a nagy harcra.” Menet közben ez a cserkészének jutott az eszembe, s ezt a nótát dúdolgattam magamban. Délre megmásztuk a felhőbe borult Fekete szikla ormát (662 m t.sz.f.m.), majd a hegyről leereszkedve megérkeztünk Detrekőszentmiklósra (Plavecký Mikuláš). A helyi vendéglőben ismét jóízűen fogyasztottuk el az ebédet, azután pedig útnak indultunk Laksárújfalu (Lakšárska Nová Ves) felé. A közúton haladva, az út mindkét oldalán, katonai kiképzőterület húzódik, a területre való belépéshez tiltó táblák hívják fel a figyelmet. Az Erdőháti-síkság egy különleges természeti adottsággal rendelkezik – a homokdűnéken, Mária Terézia utasítására, borókafenyő-erdőt telepítettek, s ennek köszönhetően még ma is az ilyen fajta fák alkotják a síkság homokkal borított erdeinek nagy részét. 

Már alkonyodott, amikor megérkeztünk Laksárújfalura, és a Jablonický család az otthonában fogadott bennünket. Mialatt az ő odaadó vendégszeretetüket élveztük, nem okozott számukra gondot, hogy az általuk felkínált finom és kiadós vacsora elfogyasztása közben, a zarándokok, elvétve, magyarul is értekeztek egymással.

Május 4-én, szombaton, kora reggel indultunk útnak, hogy idejekorán érkezzünk meg zarándoklatunk végső céljába, Sasvárba.Mivel valamivel hamarabb róttuk le a 12 km-es távot, utunk rögtön a kegytemplomba, a Hétfájdalmú Szűzhöz és az Ö Szent Fiához vezetett. A templom meghitt csendjében, szinte szavak nélkül, csupán leborulva, szemléltük a Hétfájdalmú Szűzanya kegyszobrát, és a tabernákulumban rejlő Oltáriszentséget.

Röviddel ezután örömmel üdvözöltük egymást azokkal az újvári testvéreinkkel, akik a kegyhelyre busszal érkeztek. A bazilika előtt kettes sort alkottunk, majd a helybeli pálos szerzetes, páter Ondrej üdvözölt bennünket. Miután megáldotta a zarándokokat, énekelve, elöl az Érsekújvári Ferences Harmadrend ősrégi zászlajával, vonultunk be a kegytemplomba. Ezután a bazilikában keresztutat imádkoztunk, felváltva, szlovákul és magyarul, miközben Zoltán esperes úr és páter Ondrej gyóntattak, szintén mindkét nyelven. Az ünnepi szentmisét, amelyet Kádek Tibor orgonajátéka kísért, a családokért ajánlottuk fel, a Legszentebb Áldozat pedig Szentségi Áldással zárult. A Mária antifóna eléneklése után a „Tie šaštínske zvony”, majd egykori népi himnuszunk, a Boldogasszony Anyánk” kezdetű énekkel vonultunk ki a kegytemplomból. A szentmise után, a pálos kolostor udvarán, szerény szeretetlakomát tartva, vidám hangulatban, a zarándoklattal egybekötött szép, lelket gazdagító élményeinket osztottuk meg egymással.

Úgy gondolom, hogy a Hétfájdalmú Szűzanya Sasvári Kegytemplomába nem csupán gyalogosan és busszal zarándokoltunk el. Lelkünkben magunkkal hoztuk mindazokat az önfeláldozó embereket, akik nagylelkű segítségükkel, vendégszeretetükkel és imádságukkal az utunk folyamán végigkísértek bennünket. Hiszem, hogy valamennyiünk életére vonatkoztathatók a zsoltáríró szavai: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt…” (23. zsoltár)

(Török András)