A Gondviselés kísért zarándokutunkon

Az alábbiakban Méhes Richárd beszámolóját olvashatják a 6. gyalogos zarándoklatról, mely Bacsfa-Szentantalra ment a Kisboldogasszony-főbúcsúba:

Szeptember 7-én, szombaton reggel borúsan kezdődött a nap. 10 előtt még az eső is eleredt. Sokunknak mondták, hogy ne menjél, hisz esik az eső. De nem sikerült eltántorítani minket az indulástól. 10 órára elállt az eső.

A zarándokot az emberektől az Istenbe vetett hite különbözteti meg, hisz abban, hogy az Isten majd gondoskodik az útjáról. Ha épp úgy szeretné, akkor jó időt csinál, ha pedig egyéb időjárással összefüggő nehézségeket gördít a zarándok lába elé, az biztos okkal-joggal történik. Valamiért vezekelnie kell, valamit le kell dolgoznia, ami akár a családdal, vagy a nemzettel is lehet kapcsolatos. A zarándoklat nem mindig a jóról, a szépről szól. Amikor ilyen adódik, azért hálát kell adni. A zarándoklás olykor a nehézségekről is szól, hiszen egy zarándokút olyan, mint az élet. Ahogy az életben, itt is adódnak nehézségek, amit pozitív hozzáállással, vagy hogy más szemszögből vizsgálom meg a helyzetet, kezelni lehet. Ahogy az élet, a zarándoklat sem lehet fenékig tejfel.

Szóval az indulásra az esőcsatornák elzárultak. Fél 11kor volt a gyülekező a templomnál, ahol 5 zarándok gyűlt össze: hárman gelleiek és ketten dunaszerdahelyiek voltak. Sokan beszámoltak a túlzott aggódás jeleiről, a féltésről – biztos, akarsz menni? Hisz esik az eső.

Az, hogy mi jó egy zarándoklaton, azt nehéz elmondani, ezt érezni kell, meg kell tapasztalni. Ez az élmény szavakba nem önthető, hiába is próbálná az ember. Lehet itt közhelyekkel szólni, amik tényleg igazak: kiszakadás a mindennapi életből, elszakadás a stressztől, közösségek alakulnak ki, Isten csodálatos természetének a felfedezése, ahogy a zarándoklaton észreveszi az ember az apró természeti csodákat, úgy az életében is utána észre tudja venni és értékelni. Ez mind a zarándoklat, de a zarándoklat ennél több, ami leírhatatlan, megfoghatatlan, szavakba nem önthető.

A gyalogos zarándoklatunk az egyházgellei Szent Péter és Pál-templomtól indult, ahol Jankó Gábor atya zarándokáldásban részesített minket. Közös fotó elkészítése után útnak indultunk.

A maréknyi kis csapat keresztülhaladt a falun, az út menti kereszteknél imádkoztunk, majd pedig a falu megholtjaiért is elmondtunk egy imát.

Közben a Dercsikáról elindult zarándokcsoport már úton volt. E szép búcsújáróhelyről 13 zarándok indult útnak, melyek között a környékbeli falvakból voltak a zarándokok, sőt a magyarországi Nyúlról is érkezett zarándok. Már vártuk, hogy találkozzunk velük.

A kanális folyásával ellentétesen haladtunk egészen Kövecsesig. Az út során a rózsafüzért mondtuk, mikor azt tapasztaltuk, hogy még a nap is kisütött ránk. Pedig sokan kételkedtek ebben. Mi ezt egy apró csodának vettük, mely során a nap, az Isten is letekintett ránk a felhők mögül, mikor épp imádkoztunk.

De ezzel a csodák nem értek végett. Mikor a dercsikai zarándokcsoporttal találkoztunk és kedvesen üdvözöltük őket, ekkor is előbújt a nap, s megragyogtatta az arcunkat. A nap folyamán máskor már nem sütött ki a nap, de eső sem esett. Csak a körmenet végén kezdett kicsit szemerkélni.

Kövecsesnél megebédeltünk, majd innentől már 18-an haladtunk tovább. Beszélgetve, imádkozva és énekelve.

A bacsfa-szentantali búcsúba énekszóval érkeztünk be, majd csendben a Páduai Szent Antal-kegytemplomban a Vérkönnyező Szűzanya kegyképe elé járultunk. Térdet hajtottunk előtte, így kifejezve szeretetünket és hódolatunkat feléje.

Részt vettünk Méry László nagymagyari újmisés 3 órai szentmiséjén. Majd imádkoztunk és a zarándoknapunk a 6 órai ünnepi szentmisével és körmenettel zárult. A hazautat már mindenki maga oldotta meg.

A Gondviselés a mai nap is velünk volt, óvott, védett minket, ahogy a nevéből adódik, gondot viselt ránk az út során. De mindennap ott van velünk, csak mi a mindennapi teendők, pörgés mellett nehezen tudjuk észrevenni. Egy ilyen zarándoklaton ezt észre tudjuk venni, érzékeljük a jelenlétét. Vegyük észre mindennapjainkban ezt a Jelenlétet!